Sziasztok!
A harmadik nap reggelén határoztam el, hogy megírom nektek ennek a hét napnak a történetét. El is mesélhetném, akár élőszóban, akár egy rövid futárban, de nem sikerülhetne visszaadnom mindazokat a gondolatokat és érzéseket, amelyek az események – az ilyen alkalmakkor teljesen szokásos események nyomán is – felmerültek bennem. Attól a pillanattól kezdve már más szemmel figyeltem, és igyekszem mindezt át is adni nektek. Egy napló és egy levél kicsit zavaros folyamára számítsatok, amelyet időnként felbukkanó emlék-zátonyok szakítanak meg, remélem szórakoztató lesz…
Kicsit tartok tőle, hogy mi sül ki belőle, de vágjunk bele!
Akinek nincs kedve, ideje, türelme végigolvasni ezt a pár oldalt, annak készítek egy zanzát, majd, ha visszaolvastam…
----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Visszaolvastam: 7 oldal meg egy kicsi, de akinek nincs kedve, íme a zanzásított változat:
- eleinte sokat fáztunk, de a végére igazi kánikula lett
- körbeautóztuk a szigetet, és hajókáztunk, láttunk bálnákat, de delfineket sajna nem
- jól leégtem, de azért szép színünk lett
- jól éreztük magunkatJ
----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Nos, lássuk:
Első nap
Az úti cél Tenerife, az innen 5 és félóra repülőútra lévő kis sziget, ahogy a spanyolok hívják: az örök tavasz szigete, pontosabban Los Cristianos, az egyik legismertebb üdülőhely, mindössze pár kilométerre a reptértől. A gépünk délután 6 óra előtt 5 perccel indul, helyi idő szerint 10 óra után valamivel érkezünk (1 óra az időeltolódás), fel vagyunk szerelkezve újságokkal, hogy valamivel elüssük ezt a nem kevés időt. A boarding time 17:25, rendben és pontosan meg is történik, a Travel Service Boeing 737-800-as típusú gépe viszi a sok sok magyart, akiknek 90%-a szervezett úton vesz részt, páran vagyunk csak, akik egyénileg utazunk, és az RCI (time sharing szervezet) nyújtotta cserelehetőséget használjuk ki.
Pár perccel a hivatalos indulás előtt a vezető légikísérő, egy nagyon jópofa, beszédes férfiember barátságosan közli, hogy sajnos késve indulunk, még nem töltötték fel a gépet üzemanyaggal, de ne aggódjunk pár perc, talán 10-15, és mehetünk is. Lesz belőle persze félóránál is több, de edzett charterezők vagyunk, egy pillanatra sem zavar a tény, majd elindulunk…Már teljesen rutin számunkra a repülés, a fel- és leszállások sem jelentenek izgalmat, pedig volt idő, amikor ez teljesen másként volt, de az egy másik történet….
Majd’ ¾ 7, mire megkapjuk a felszállási engedélyt, repülünk Graz, majd Milánó, Barcelona, Gibraltár és Marakes felé, ott egy jobb kanyar és már a célegyenesben vagyunk, igaz további késés-perceket sikerül összegyűjteni, erős a szembeszél, a 800-860 km/óra repülési sebesség helyett sokszor csak 750 körül haladunk. Egész magasan repül a gép, túllépjük a 12 km-t is, nem is emlékszem, jártam-e már ilyen messze a földtől.
Egy nagyobb baráti társaság is ezzel a géppel megy, félidőben előkerülnek a literes jégeres üvegek, az ital illata lassan betölti a kabin levegőjét, egyesek kidőlnek, mások egyre sűrűbben látogatják a kabin végét, ők ezzel ütik el az időt. Vetítettek volna ugyan egy filmet nekünk, de sehogy sem jött össze, vagy kép nem volt, vagy hang, végül felhagytak a kísérletezéssel, pedig az 5 és fél óra tényleg hosszú idő egy helyben ülve, a lábam egyre nehezebb, mozdulnék már, de nemigen van hova.
Közben kiderül, hogy egyik honfitársunk nem bírta cigi nélkül, rágyújtott, és a csikket a WC szemetesébe dobta, még belegondolni is rossz mi történhetett volna – legalábbis ezzel ijesztget a sztjuvi, de szerintem előtte biztosan eloltotta, reménykedem, szokás szerint, ki tudja, lehet, hogy még egyszer megpróbálja…
Végre! Feltűnnek a sziget fényei, most már tényleg csak pár perc és leszállunk. Érdekes, mintha vizesen csillogna a beton, ej, erről nem volt szó, itt sok-sok napsütés kell, hogy várjon bennünket. El is hessegetjük a rossz gondolatokat, most meg kell tudnunk, hogyan jutunk a szállásunkra, ez a következő akadály. Más ám egyénileg utazni, mint szervezetten, hiszen minket nem vár sem magyarul beszélő idegenkísérő, sem busz, ami „haza” visz, magunknak kell megoldani mindent, az én angoltudásommal, ami általában pont elég. (Erről jut eszembe egy ma már aranyos, de megtörténtekor igencsak izgalmas történet, amikor Nairobiban át kellett szállnunk a Mombasaba induló helyi járatra, és a kenyaiak sziszegő-csicsergő angolját nemigen értettem, de azt is megoldottuk – egyszer majd elmesélem)
No, tehát, kitaláltam, hogy a csoportokat váró idegenvezető biztosan tud segíteni, úgy is lett, megmutatta, hol állnak a taxik, sőt azt is megtudtuk, hogy kb. mennyibe kerül az út Los Cristianosba. 17 km a távolság, akár Budapest-Dunakeszi, az info szerint kb. annyiért is visznek el, mintha itthon jönnénk Keszire. A taxis villámgyorsan vezet, fel az autópályára, majd onnan le egy elágazásnál és csak fel, fel, a domb vagy hegy? teteje felé, mindegy, biztosan jó messze leszünk a tengertől, csak érjünk már oda, bárhová, fáradtak vagyunk.
10 perc talán az egész és ott vagyunk: Beverly Hills Club – impozáns a neve ugye?, a recepció természetesen nyitva, 24 órás szolgálat, péntek a váltás napja, össze-vissza érkeznek a gépek, jönnek a vendégek. Gyors bejelentkezés, kitöltünk 1-2 űrlapot, megkapjuk a kulcsot, E-406-os apartman, mutatja is a tag, hogy arra jobbfelé, és még mond valamit, de azt már nem értem. Nem is nagyon érdekel, hiszen ez már nem lehet gond, pikk-pakk megtaláljuk és vége! Na ekkorát is régen tévedtem! Éjjel van, közel 1 óra helyi idő szerint is, minden sötét, és ami a szemünk elé tárul az egy „apartman-város”, jobbra, balra és felfelé mindenhol apartmanok (később megszámoltuk 261 volt belőle), merre is menjünk? A két bőrönd egyre nehezebb, pedig nem sok mindent hoztunk magunkkal, felfedezünk egy falon egy térképet – az is kell az itteni eligazodáshoz! – halványan kivehető, hogy kb. melyik az E tömb, de már most sokkoló a 406, ez a teteje lehet, vajon hová kell felmásznunk az ólommá vált lábainkkal? Fogalmunk nincs, elindulunk jobbra, találunk 1-2 ébren lévő, iszogató embert, kérdezzük őket, de csak széttárják a kezüket, ők bizony nem tudják. Felkaptatunk egy kisebb lépcsőn, de E-t még nem látunk sehol. Ekkor indul az akkor még halk szitok-áradat a spanyolok észbeli képességeiről, majd Lali felderítő útra indul, magában persze dohog – ez most enyhe kifejezés - , majd már dühösebben visszaér, megtalálta, meg, az anyjukat!, még isten tudja hány lépcső!! Csendben követem, ilyenkor jobb nem megszólalni, bár magamban én sem a spanyolok dicséretét zengem, hát még amikor meglátom az előttünk tornyosuló lépcsőket!! Amúgy is gyűlölöm őket, de most végképp! A szitokszó már hangos, megértem én, de csodák csodája erőt merítek belőle, és a kisebb, de számomra már nagyon nehéz bőrönddel észre sem veszem, de felérek a lépcsősor háromnegyedéig. Közben vigasztalásul a várható fenséges kilátást emlegetem, tuti az vár ránk, kicsit megszenvedünk érte, hát istenem! Az utolsó lépcső már megmászhatatlannak tűnik, a tartalékok kifogytak, megállok. Lali addigra a másik csomaggal felér, visszafordul, és megszabadít a tehertől. És még mindig nincs vége, de az utsó lépcső már csak pár fok, és ott az ajtó előttünk: E-406! Csoda! És hű de jó, csak bemegyünk, és kész!
A kulcs nyitja, na akkor ezt megúsztuk, már csak egy kis fény kell és minden ok! De az nincs…illetve a hűtőben van, - és ez nagyon fontos! -, de a kapcsolók nem működnek. Nyomdafestéket már nem tűr, ami most elhangzik, beszállok én is, mi mást tehetnék, fáradtak és dühösek vagyunk, elég volt! A hűtő fényénél próbálom felderíteni a terepet, Lali a nemtudommilyen szekrénykét nézegeti, ő a családban a műszakiJ Gyertyát keresek, hátha ezek a gondos spanyolok erre is gondoltak, én már enyhébb szívvel gondolok rájuk, mert a halvány fényben látható, hogy fullra felszerelték az apartmant, hátha gyertya is akad. De nincs… Lali kutat… ”no panic” jutnak eszembe rene szavai. Kinyitom a teraszajtót, nem érdekel a benti fénytelenség, a városka fényei ahhoz biztosan elegendőek, hogy a 15-16 fokban kiüljünk egy kicsit, aztán nemsokára reggel, akkor majd látunk eleget.
A teraszról így éjjel is gyönyörű a kilátás, bár a tengert nem látom, de tudom, hogy ott van előttünk, és reggel csodaszép lesz, nincs az már olyan messze! No de közben fény gyúl, a kulcs mellett volt egy fémlapocska, azt kellett a megfelelő helyre bedugni, ugye milyen egyszerű? Tényleg az, nem először találkozunk ezzel a megoldással, de most egyszerűen csak percek múltán jutott Lali eszébeJ
Érdekes dolog ez: rengeteget utazunk és főként egyénileg, tehát megszokhattuk volna, hogy minden egyes alkalommal meg kell oldanunk egy-egy helyzetet, meg is oldjuk rendre. Mégis ott motoszkál belül, hogy nem lesz-e valami, amit mégsem sikerül, holott tudjuk, hogy gondolnak az ilyen turistákra is, mint mi, és olajozottan működik az idegenforgalom, bárhová is megyünk. Mégis… Azt hiszem, hogy nektek – ha alkalmatok nyílik rá – nem lesznek már ilyen gondolataitok, bennünk még él az első külföldi út hihetetlensége, hogy mégiscsak el lehet bátran indulni bárhová. No de ez megint egy másik történet…
No ekkor szemügyre vesszük az otthonunkat, most csak annyit, hogy csudaszép, kétszintes, kétteraszos, a felsőnél magsabban már nincs is senki. Gyorsan elő hát az otthonról hozott welcome-italokat, a szelencébe zárt unicomot, a laposüveges konyakot, a pár doboz sört, az ásványvizet, és irány a terasz. Ez már hagyomány, bárhová megyünk, és bármikor érkezünk, az első pár órát némi iszogatás mellett annak szenteljük, hogy örüljünk: megint elérkeztünk valahová. Annak oka van, hogy ennyire felszereljük magunkat (még némi kaja is van nálunk), ez nem Kréta, ahol az ismerős és kedves öregúrnál hipp-hopp be lehet vásárolni 5 perc alatt, volt már, hogy sehol semmi nem volt nyitva, tanultunk belőle.
Aztán persze a fáradtságtól kidőlünk, a pakolás marad másnapra, most aludni kell!
„Másnap”
Már 10 óra is elmúlik, mire magamhoz térek, én vagyok a továbbalvó, jó is ez, a kávé már kész, csak meg kell inni, lassan már látok is, de mit?! Ömlik az eső! Igazi trópusi eső, szakad, semmit nem látni, hol is a tenger? Néha csak csepereg, hideg nincs ugyan, de nem erről volt szó! A kaja tartalékok kifogyóban, innivalónak ott a tea – kösz! – valahogy csak el kell jutnunk egy lelőhelyre! Az este kapott prospektusokat akkor már átfutottam ugyan, de rengeteg info zúdult az agyamba – ha este azt még egyáltalán annak lehetett nevezni – így hát újra nekiugrok, szépen áttanulmányozom őket. Van a közelben egy bolt írják, azt célozzuk meg, csak várjuk, hogy ne zuhogjon, kis esőben max kissé elázunk, majd megszáradunk, nem?
Találok egy kis cédulát, rajta egy busz-menetrend, drágák és kedvesek ezek a spanyolok, ezt most komolyan gondoljuk!,- micsoda hangulatváltozás az éjjelihez képest! - hiszen a kb. 2-3 km-re lévő tengerhez rendszeresen levisznek és vissza is hoznak, ingyen. Már az éjjel is ránéztem erre a cédulára, pár szó meg is maradt, úgymint napolaj és T-shirt, gondoltam biztosan nyitott busz és a leégéstől féltenek bennünket, most a zuhogó esőben ez igen mulatságosnak tűnik. Csak jobban elolvasva értem meg, hogy dehogy! A strandjárat üléseit féltik, össze ne kenjék a strandolók, érthető, ugye?J
Lassan mindennek megvan a helye, ebben nagyok vagyunk, órák alatt „belakjuk” magunkat, lessük az esőt, morgás persze van, bár én töretlen optimizmussal állítom, hogy tuti átmeneti jelenségről van szó, majd kisüt a nap! Erre még várni kell azonban. Délután csodák csodája halványan átszűrődik némi napfény az akkor épp elkeskenyedő felhőkön, futás, irány a bolt! És tényleg ott van elég közel, útközben átláthatóvá válik az apartman-dzsungel is, lépcsők mindenhol, kis utcácskák, nagyon helyes házak, fehérre meszelt falak, téglaszínű tetők, mindenhol futómuskátli, rafináltan elhelyezve, nincs két egyforma, minden apartmanban máshová rakták. Élénk fantáziája volt a tervezőnek az tény, mert bár az összhang csodálatos, de tele apró trükkökkel, itt lépcső, ott nem, pedig szinte ugyanolyan, több medence, sok szórakoztató helység, enni-inni bőven lehet, ha valaki erre szánja a pénzét. Mi nem tartozunk közéjük, ezért is járunk mindig apartmanba. Akkor eszünk-iszunk, amikor jólesik, másrészt – a szállodák zömével ellentétben – itt mindig van hűtő, és a sör hűtése elsőrendű szempont!
Szóval megvesszük a legszükségesebbeket, és a lépcsők helyett egy utcácskát keresünk felfelé. Az ugyan nincs, csak megint lépcsők, de sokkal barátságosabbak, mint az éjjeliek, és ami szépséges, az a mellette végigfutó bugenvilla-bokrok (nem így írják, de érthető talán így is) színpompája. Van piros, lila, sárga, fehér és még egy színű – ez most nem jut eszembe, le is akartuk fotózni, de végül elfelejtettük. Kár. Mire felérünk, megint elered az eső, már fázom is, nincs mit tenni, beburkolózom egy takaróba és olvasok. Gergő adott egy könyvet – örök hála neki! – Oláh Gábortól az Ígéret, eszméletlenül jó, vegyétek meg, kérjétek kölcsön, csak olvassátok el, óriási élmény.
A magyar nyelvről ilyenkor látni, mennyire csodálatos, Závoda Páltól a Jadviga párnája tesz csak túl rajta, azt félbe is kellett hagynom, annyira szívbemarkolóan gyönyörűségesen van megírva, nem is tudtam végigolvasni. Sőt, már harmadik éve halogatom a folytatást, erő kell hozzá.
Az előző napi fáradtság hamar álomba kergetett, és hogy milyen jól esett! Szép – mondtam később magamban, eljövök közel 4000 km-t, és átalszom a délutánt. Közben Lali felderítő útra ment, ezt nagyon szereti, egyedül bóklászni, és vigyorogva mondja, hogy van ám egy sokkal nagyobb szupermarket jóval közelebb, induljunk, nézzük meg! Itt minden kapható, amire szükségünk lehet, valóban, hiszen néha valami meleg kaja is kell, nézegetjük a választékot, én egyszerre felmérek nagyjából mindent, később már nem érdekel, Lali viszont láthatóan élvezettel vizsgálgatja mindig a sör- és vörösbor-választékot, ő szereti mindkettőt, én egyiket sem. A nézelődés közben tűnik fel, hogy egy kedvesnek látszó öregúr figyel bennünket, majd angolul megkérdezi, hogy magyarul beszélünk-e. Mondom, hogy igen, mire magyarul is megkérdi. No ez fura, hiszen tökéletes magyarsággal beszél, vajon mi nem beszélünk úgy? Merthogy miért angolul kérdezett először? Vagy tán nem akart hinni a fülének? No mindegy, kiderül, hogy Londonban él hosszú évtizedek óta, ő is nyaral itt, már harmadik hete és nem hallott errefelé magyar szót, azért volt meglepve. Nagyon kedves, jól elbeszélgetünk, aztán megnyugtat, hogy a mai az rendkívüli időjárás, mindig ragyogóan süt a nap, ne aggódjunk!
Lassan este lett, és hűvös, sőt hideg, felveszünk minden meleg holmit, és kezdődik a maratoni kockapóker parti, mert játék nélkül ugye nem lehet? Ezt csak nyaralásokkor játsszuk, vérre menő csaták, taktikázások, a játék egy érdekes változata ez, Kenyában egy osztrák házaspártól tanultuk. Piros kockás füzetek telnek meg az eredményekkel, hol egyikünk, hol másikunk nyeri összesítésben a játékot, sűrű anyázás kíséri, mert hát nem lehet igaz, hogy a „másik” mindig akkor dobja meg a nyerő összetételt, amikor kell, bezzeg az „egyiknek” sosem sikerül! Jól szórakozunk, ez tényJ. Az eső meg csak esik….
Harmadik nap
Délelőtt szerintem minden reményünk megvan arra, hogy kisüt a nap, bár változatlanul hűvös van, amit Lali nem győz hangsúlyozniJ Végre viszont jól körül lehet nézni, az eső nem zavarja a látványt. Nagyon magasan vagyunk, és a panoráma fenséges! Előttünk a végtelen óceán, a színe még a felhős égbolt miatt szürke, nem az az igazán hívogató. A városka két domb között a Teide, a geológiai szempontból „nemrég” még működő vulkán lábainál fekszik, a terjeszkedés emiatt – hál’isten - elég korlátozott, de azért változatlanul épülnek a miénkhez hasonló üdülő-komplexumok. (Időközben megkaptátok fotókat, azokon jól látható) Maga a település kb. 2-3 km hosszú és ugyanolyan széles, de telis tele szállodákkal és apartmanokkal, mintha helyi lakosság nem is élne itt. Pedig nyilvánvalóan laknak valahol, hiszen az idegenforgalom az egyetlen munkalehetőség, és ad is munkát sok-sok embernek! A szállodák és apartmanok teljesen betöltenek minden szabad helyet, lassan kúsznak fel már a hegyre is, ezt tán már nem kellene, de a pénz nagy úr. Teraszosan építkeznek az adottságoknak megfelelően, igazán a tenger felől látható mennyire beépült szinte minden hely, de erre a látványra pár napot még várnunk kell!
Megpróbálom leírni a Beverly Hills –t, de igazán a fényképek mutatják milyen is. Az utcáról belépve semmi különös, a környezetéhez illeszkedő kép fogad a bejáratnál, nagy recepció, onnan lehet eljutni a szálláshelyre. Képzeljetek el egy négyzet/téglalap alakú telket, aminek a szélén végigfutnak a 4-szintes tömbök A-tól nem is tudom meddig. A telek közepén egy másik apartmanok által körbevett terület, annak a közepén van az etető, meg az itató, ott van a „Bolond ló” névre hallgató, minden este élőzenét nyújtó kocsmaszerűség is .Aztán még a medencék, az épületek melletti utcácskák, lépcsők jobbra, balra és persze felfeléJ
És ami a csúcs: nemcsak a repülőket látni innen, ahogy leszállni készülnek, de a kikötőt is, a hatalmas kompot, amint szinte elszáguld, a kisebb hajók csak apró pontoknak látszanak, tényleg messze vagyunk! A repülők meg a gyengéim. Illetve egy azok közül, merthogy akad egy párJ Imádom ugye a kamionokat, ezt talán már mondtam nektek, de csak a csőrős változatát, Amerikában szerettem beléjük, rengeteg fotót is csináltam róluk, de a repülők, na azok az igazán nagy kedvencek! Sosem fogom felfogni hogyan repülnek, érteni értem, de mégsem, nekem ez egy csoda! És olyan szépek, némelyik kecses, a másik robosztus, mindegy, lenyűgöznek és kész! Elnézem őket, amint közelednek, futómű ki, és ereszkednek lefelé. (Eilaton volt a legjobb, ott a kifutó pálya végétől nem messze el lehetett sétálni, a fejünk felett zúgtak el a gépek, kicsit félelmetes is volt, de nagyon érdekes! No most lassan kiderül hol és merre jártunk már, valóban az utazás az, ami nagyon fontos a számunkra, ameddig lehet, nem is mondunk le róla. Erre is jó ez az RCI-os csere-bere, mert sem Kenyába, sem Dél-Afrikába nem hiszem, hogy eljutottunk volna, bár, ahogy magunkat ismerem…J. Izrael egy külön történet, mint ahogy Kenya, vagy Dél-Afrika is, egyszer azt is megírom, talán)
Közben győz az optimizmus, kisüt a nap! Pontosabban néha kisütJ A gyors átöltözésekben világcsúcsot döntök – Lali még fázik rendületlenül, igaza is van, az árnyékban hűvös van J -, no de a nap éget, mar, egészen magasan jár, van ereje, nem vitás. Nekem találták ki, hiszen a természet érzékeny és fehér bőrrel áldott meg, no meg némi napallergiával, de fehéren mégsem mehetek haza! Hősiesen napozni kezdek hát, lesz ami lesz! (Még nem említettem, de én a „normálisabb” fajtához tartozom, hiszen a medencék körül már a reggeli órákban megjelennek a mindenre elszánt napozók, nem érdekes, hogy süt-e nap, vagy sem, ők egész nap „napoznak”J)
Eközben határozom el, hogy megírom ezt a stílusát tekintve zagyvalékot, sokat juttok az eszembe, vajon mi van veletek? Gondolatban már egy netcafe-n jár az agyam, délután keresek is egyet, az biztos!
Nem sokkal később eljön az ideje annak is végre, hogy kipróbáljuk a kis buszt, tényleg levisz a tengerpartra, ami egyben a városka szíve is. Az általában szokásos kép fogad, rengeteg butikszerűség no meg éttermek, mint a mediterrán világban bárhol, a választék is hasonló – hiába, a globalizáció -, és rengeteg a sétáló turista. Ami elsőként feltűnik két dolog: egyrészt az, hogy túlnyomó részük idős házaspár – gondolom az otthoni nyugdíjkból futja – , fiatalokat szinte nem is látni, másrészt nagyon érdekes, hogy kifejezetten sok, feltűnően sok a mozgássérült. Minden úgy van kialakítva, hogy közlekedni tudjanak, ez nagyon ritka, máshol nem igazán talákoztunk ekkora gondoskodással.
Szinte vadonatúj a kb. 1 km hosszú és igen széles strand, itt is sok a napimádó, fürdeni kevesen mernek, hideg a tenger, sajnos hidegL Pedig klassz homokos, jó lenne ez, csak hát…És sehol egy net-cafe!! Elvonási tüneteim már vannak, de úrrá leszek rajtuk, nem is beszélek róla, még nem…J
Nagyot sétálunk inkább, kimegyünk a kikötőbe, közelről látszik igazán, mekkora ez a komp, hatalmas, többemeletes nagy ház, a nem messze lévő sziget és Tenerife között rohangál egész nap, csak tudnám, hogy vajon miért mennek oda annyian? Na ez nem derül már ki…J Megszületik az elhatározás, hogy másnap kibérlünk egy autót, és megyünk az orrunk után, a benzin hihetetlenül olcsó, 57 cent körül van egy liter 95-ös. Abban is egyetértünk, hogy hajózni kell, tehát csütörtökön annak lesz a napja! A busz rendesen, ahogy illik estefelé hazavisz, folytatódik a kockapóker, van ugyan TV, de minek? Most nem mondok teljesen igazat, láttunk egy nagyon jó meccset, az ír-cseh mérkőzést, izgi volt, no meg egy magyart srácot, aki kihívta az olasz Európa bajnokot bokszban, mittudoménmilyen súlycsoportban, nagyon szépen helyt állt, érdemes volt végigizgulni!
A recepción mindent elintézünk, másnap 9-kor lesz autó (38 Euro 1 napra, nem tarjuk drágának, Krétán is többe kerül, pedig ott már mindenféle kedvezményt megkapunk!), a hajókázásra is lefoglaljuk a helyet, tehát minden ok.
Körbe a szigeten
Sikerült életünk legrosszabb autóját kifognunk, így indul a napJ Nem is az, amit kértünk, de sebaj, csak guruljon, egy Citroen Saxo, 3 ajtós, a legkisebb bérelhető autó, nekünk elvileg pont jó lenne, csak hát…a kuplunggal van baj, néha lefulladunk, de azért megy a drága, ez a lényeg. No és road-map, az nincs, a recepción épp elfogyott, a bérbeadó meg, no azt bocs’, de elfelejtette, újabb kis bosszúság, ill. megoldandó feladat. Nem messze egy autókölcsönző, ott sikerül szereznem egyet, indulhatunk.
Már egyszer jártunk Tenerifén, 6 évvel ezelőtt, akkor mindent megnéztünk, amit érdemes, így most inkább felfedező útra indulunk, a Loro-Park – a világ egyik legszebb botanikus- és állatkertje -, a Teide, a most is „hópatakokkal” borított süvegű vulkán most kimarad. Olyan utat választunk, amerre még nem jártunk, és ekkor derül ki, hogy vannak a szigetnek lakói is! A szerpentin keskeny, leállósáv szinte nincs, és csak megyünk felfelé a hegyen. Az egész sziget végül is egy nagy hegy, maga a Teide, sok-sok kisebb nagyobb csúccsal, köztük a legmagasabb több, mint 3600 m. Kb 1000-1500 m magasra jutunk fel, sok kis településen keresztül vezet az út, errefelé turista nemigen jár, kicsit Krétára emlékeztet a táj, a sziget dél-nyugati része elég sivár. Szerencsénk van, mert ragyogóan süt a nap, és ami oly ritka: látszik a Teide csúcsa! Hat évvel ezelőtt végig felhő borította, de most látszik! Készül is néhány fotó, ti is láthatjátokJ
Az irány észak, észak-kelet, De la Cruzba tartunk, ott nem jártunk a múltkor, elég nagy kikötőváros a sziget északi oldalán. Ahogy közeledünk, úgy változik a táj, egészen buja lesz a növényzet, sokféle fa, örökzöldek meg levelüket most bontogatók, rengeteg virág, nagyon szép.
Még 19 km-re vagyunk a várostól, de már igen sürgős dolgunk akad, de sehol egy hely… Előveszem a térképet, elnagyolt város-térkép is van a hátoldalán, hátha segít. Soha ennyire nem örültem még egy Shopping centernek, mint most, ott tuti van WC, csak találjuk is meg, nem olyan kis város ez! Megyünk főként az ösztöneim alapján, érdekes módon bejön, hogy „ szerintem most kellene jobbra menni”, végül is megtaláljuk, a „megkönnyebbülés” óriásiJ Maga a Bevásárlóközpont szót sem érdemel, Pannának találunk egy édes kis farmer-ruhácskát, persze, hogy farmer… Aztán irány a tengerpart. Isteni finom fagyit eszünk közben, akkora adag, hogy ebédnek is jó, közben felfedezünk egy éttermet: PiroskaJ Magyar-osztrák étterem, elég nehéz megközelíteni, megint megállapítjuk, hogy a spanyolok igen csavaros észjárásúak, ha lépcsőkről van szó, de elhatározzuk, ha már itt vagyunk benézünk a honfitársakhoz. Nyitvatartás: kedden zárva. És milyen nap volt? Kedd. Erről ennyitJ Viszont az étlap olvasható: pl. körözöttes kenyér paprikával meg hasonlók a szokásos paprikás csirke mellett, de ami csúcs: zsíros kenyér hagymával, 2,75 Euroért, azért az nem semmi! Lehet, hogy ide kellene költözni, mégiscsak? Nem először jut eszünkbe a gondolat, Krétán is eljátszunk vele, no de a kötődések miatt el is vetjük azonnal, csak úgy elképzeljük milyen is lenne…játékJ
Kora délután van, elmászkáltuk az időt, aztán elindulunk tovább, kelet felé, körbeautózzuk a szigetet. Sajnos vagy nem sajnos innen már autópálya van, sokkal gyorsabban is haladunk, mint idefelé, közben akaratunk ellenére bekeveredünk Santa Cruzba – ez a sziget fővárosa – majd megint egy sugallat, no most fordulj jobbra, és megvan a kiút, mehetünk dél, délnyugat felé, hazafelé. Kréta szigete sokkal izgalmasabb, persze, tudom, jóval nagyobb is, Tenerife egyszer érdekes, aztán meg pihenni jót lehet itt, de igazán semmi több. Most kotorászhatnék az emlékeim között, hol és mit láttunk 6 évvel ezelőtt, de én ezt az egy hetet akarom leírni, és nem azt, így hát meg kell elégednetek most ennyivelJ
------------------------
Lassan kezd sok idő eltelni a hazérkezésünk óta, egyre nehezebb felidézni a hangulatokat, azonnal meg kellett volna írnom, de majd erre is lesz magyarázat, hogy miért is nem.
Itt a kánikula! És hajózunk!
Na most már nem lehet panasz, elvonultak a felhők, gyönyörű az idő, napozni kell! Ez a nap jórészt eseménytelen, mert a pihenés most a fő szempont, én változatlanul égetem magam a napon, közben kiolvasom a könyveimet, Lali rejti a fejtvényeit, remekül elszórakoztatja, náluk ez családi hagyományJ Érzem már napközben, hogy baj lesz ebből, de majd csak este látom be, amikor persze már késő, hogy tán nem kellett volna túlzásokba esni, még a hajam is leégett, na jó, a fejem, szóval jól kinézek. A napallergia is győzött, ezt le sem írom, kellemetlen, majd elmúlik! De valami színt azért is összeszedek!
Délután megint irány a kikötő, lesem a net-cafet, de nincs, most már néhány hangos jajszó is kitör belőlem, az együttérzés nem mondható túlzottnak, inkább csak enyhe elnézést tapasztalokJ Most fedezzük fel a kikötő másik felén lévő utcácskákat, egészen hangulatosak, némelyik a brüsszeli Éttermek utcájára hasonlít, szűk utcák, mindkét oldalon asztalok sokasága. Az egyiknél két jó karban lévő harmincas csaj beszélget, szerintem intim dolgokról, a másiknál két min. 100 kg-os eszi lelkesen, egymást buzdítva a salátáját. Csak azt nem értem, hogy lehet, hogy mindig a fogyókúrájuk első napján látok hasonlókat? J
Veszünk egy-két apróságot a gyerekeknek, sok újat ennyi út után már nem lehet kitalálni, ebben a mindehol egyforma áruválaszték is ludas persze. Ami különleges, az méregdrága, ittmarad…
A hajókázás… Túl azon, hogy nagyon jó dolog mindig, és azzal kecsegtetnek, hogy bálnákat és delfineket láthatunk, eszünkbe jut a 6 évvel ezelőtti élmény, no ezt azért most elmesélem: akkor egy mindössze 8 fős társaság fért fel a hajóra, a nagypocakú, egy szál rövid nadrágban – jobban mondva gatyában – lévő „kapitányon” kívül egy matrózféle volt a kis hajón. Azon nyomban, ahogy a fedélzetre léptünk terülj-terülj asztalkám volt, eleinte ez főként italokból állt, volt konyak, whisky, sör, bor, üdítők, senki nem maradhatott szárazon. Csupa magyar volt a hajón, sokat nem kellett noszogatni senkit, hogy igyon mán egy csöppet! Lett is hangulat hamar, kinn a nyílt vizen sikerült bálnákat is látnunk, majd lehorgonyoztunk, és irány a víz! Csuda finom, meleg volt, akkor decembert írtunk, no meg az italok is megtették a hatásukat, bár inkább csak a fiúk vettek részt ebben az időtöltésben. Volt velünk egy vidéki doktor bácsi, olyan igazi fajta, elég idős volt, a lába sem bírta már a terhelést, valami baja is volt, ha jól emlékszem, lényeg, hogy nem sajnálta magától ő sem az italokat, aztán amikor kikötöttünk alig bírt megállni szegény a lábán. Mindannyian imbolyogtunk egy kcsit, mert a sok hajózás után ez természetes, de ő nagyon! Helyes volt, igazán helyesJ
No most már megérkezésünkkor olvastuk a prospektusok egyikében, hogy itt a nagy lehetőség, a BHC lakóinak kifejezetten kedvező lehetőség, VIP-esek vagyunk, mehetünk Európa legelismertebb katamaránján delfin- és bálnanézőbe, ki az óceánra! Ezt ugye nem hagyhatjuk ki, bár az is felmerül bennünk, hogy lehet, hogy csak mi vagyunk ilyen szédültek, hogy ebben a rossz időben kimegyünk vacogni a tengerre. (Amikor döntöttünk, akkor még elég hűvös volt napközben is). De csütörtökön maradt a szép idő, még egy kicsit ráégtem az előző napira, biztos, ami biztos, aztán jött a pick-up, és rögtön kiderült, hogy sok lökött él a földön, nem leszünk egyedül a hajón. A fényképen is látszódott hogy nagy, a 2 hatalmas vitorlával impozáns látványt nyújtott. A valóságban azonban még nagyobb volt, úgy 200-220 emberre becsültük a résztvevőket, fullra volt a hajó. Több nyelven üdvözöltek, igazi nagyipar a hat évvel ezelőtti bensőséges, családias hajókázáshoz képest, sajnos… Elmondták, hogy 90% esélyünk van arra,hogy bálnát és 50% arra, hogy delfint lássunk. Mivel ez még az indulás előtti, lelkesítő szöveg része volt, rögtön osztottunk is kettővel, sőt, Lali szerint a csaj hazudós, ő még kettővel osztott, nemsok esély maradt szerinteJ Én hittem a nőszemélynek, miért is lenne mind hazudós, no meg a töreletlen optimizmus, ugye?
Mondanám, hogy alig hogy mindenki helyet talált magának, már bontottuk is a vitorlákat, de az elmaradt, a vitorlák betekerve maradtak…azért ez nem volt szép, ugye? Csak úgy motorral mentünk, közel nem olyan érzés, mintha…..no de mindegy, ennyit a nagyüzemről. Viszont elég gyorsan összefutottunk a bálnákkal, először csak egyet láttunk, aztán egyre több odamerészkedett elég közel, talán egy egész család. Most is hallom, amikor egyszerre sokat láttunk, hogy a másodiknál szinte felsóhajtottak a hajón lévők: two, aztán meg: three…four…egészen nyolcig, az volt a max. Erről jut eszembe, hogy szinte csak angol szót hallottunk Tenerifén, másnap a reptéri menetrend szerint is rengeteg járnak ide, biztosan olcsók a fapados repjegyek és elég közel is vannak.
Tehát a bálnákkal megvolnánk, de hol maradnak a delfinek? Mert azért nem mindegy. De csakúgy mint hat éve, most sem sikerült velük találkozni, ilyen ez, ha tutira akarok menni, akkor Eilat a célpont, de most egy csöppet zűrös a helyzet arrafelé, egyszer majd visszamegyünk oda is.
Na erről akkor egy picit bővebben: ott nincs delfinárium, azokat gyűlölöm, viszont a Vörös-tengerből el van kerítve egy jó nagy terület, ott élnek a delfinek már hosszú hosszú évek óta, bármikor elmehetnek, de nem teszik, jól érzik magukat, imádják a gondozóikat. Napjában többször elszórakoztatják az embereket, de lehet búvárkodni, és ha szerencséd van, egészen közel kerülhetsz hozzájuk. Lali kipróbálta, hatalmas élmény volt a számára, jött vele szembe két delfin lenn a mélyben villámsebesen, aztán hirtelen irányt váltottak, játszottakJ Én egyszerűen nem tudtam lemerülni – na nem azért mert annyira könnyű lennék J - valami félelem jött rám, inkább nem. Olyan ez mint a tériszony, abból jutott nekem bőven, valami hasonló pánikot éreztem, akkor meg minek? De irigykedni azért irigykedtem, hát perszeJ
De vissza az Atlanti óceánra: hamarosan kikötöttünk, itt is adtak némi kaját, meg volt sör,pezsgő stb. amennyit csak akartál, de hiába, a hangulata egészen más volt. És persze fáztunk megint, hogy el ne felejtsem ezt megemlíteni, még jó, hogy a törülközőkbe beburkoltuk magunkat, fürdésről meg szó nem lehetett. Bár volt egy-két bátor próbálkozó, most nem irigyeltem őket. A fényképeken láthatjátok, milyen érdekes a talaj Tenerifén, a tengeri kőzetre került a láva, az egyik képen szinte látni, ahogy folyik…bizarr.
Innen a tenger felől látható leginkább, hogy az üdülőhelyek mennyire beépültek, tényleg már csak a hegyen maradt hely. És csuda szép látvány, ahogy a nap még megvilágítja a fehér, vagy már egyre nagyobb számban színes épületeket, miközben a hegy a felette lévő felhők miatt szinte koromfekete. A fényképeken láthatjátok ti isJ
Lassan véget ér a hajózás, visszaszállítanak minket, jön a kockapóker, jórészt összepakolunk, másnap 10-ig el kell hagyni az apartmant, erre „gondosan”, egy kis cédulán figyelmeztetnek is bennünket. Igaz, hogy a gépünk csak másnap éjjel, na jó este, 11-kor indul, de a szabály az szabály. Amúgy megértem, jönnek az újak, sok a tennivaló.
Hazafelé
Az utolsó nap. Órára kelünk, nincs sok időnk 10-ig, jó nagy reggelit csapunk, pusztuljon a maradék, hová is vinnénk, így is marad… Előrelátóan 2 szendvicset is készítek, no meg lét, kell a gépen, ott mindig szomjasak vagyunk. Aztán lecuccolunk, chack out, van egy luggage-room, otthagyhatjuk a bőröndöket. Úgy döntünk, hogy most letelepszünk a sörözőben, a hatalmas napernyők alá, mert mára aztán tombol a meleg, bújni kell a nap elől, még egy búcsú úszkálás a medencében belefér, bár az úszkálás túl erős kifejezés, olyan kevés a mélyvizű hely, inkább pancsoló ez, mint úszómedence.
És jöhet a kocka, a végső fázis, hátha behozom a 10 pontos lemaradásom, de nem, nem sikerül, a végére emlékeim szerint is maradt 4J. Lali szerint finom a csapolt sör, nem is olyan vészesen drága. Aztán megéhezünk, és most először megkóstoljuk a konyha remekeit, nem feltétlenül kellett volna, egy vodka segíti Lalit, hogy a Lasagne-nak nevezett étel utóhatásait legyőzze, de sikerült nekiJ. Aztán esteledik – hihetetlen, de végigjátsszuk az időt, és élvezzük is. Én pont a végére sokalltam be, ha még egy partit játszani kellett volna, az már nem ment volna! Megérkezik az ügyeletes élőzenész, egy szintetizátor mellett jópofizik, de azért hallgatható, nem kellemetlen ahogyan énekel.
9 előtt kérjük a recepcióst, hívjon nekünk egy taxit, na ez rém jópofa, egyikük kiállt a bejárat elé, és füttyentett és intett egyet, és a taxi már ott is volt (persze, mert kb. 50m-re volt egy taxiállomásJ ), és már mentünk is a reptérre, ez az út 3 Euroval drágább volt, ki érti? de ez a legkevesebb. Bemegyünk, körülnézünk, és nem hiszünk a szemünknek: a 23:10-kor Budapestre induló járat becsült (!) indulási ideje hajnali 4 óra!!!! Ez nem lehet igaz, elő a telefont, Gergő még ébren, nincs késő, tudja már meg, mi a helyzet?
Kb 20-25 perc múlva jön az sms, hogy megvan az info, hívom is, Gergő megtudta, hogy a gépünk 2 órás késéssel indult Pestről, és reggel 8:15-re érünk haza, az eredeti fél 6 helyett. 3 óra késés…..nem jó, de kibírható, de akkor hogy is van ez?
Osztunk, szorzunk, de sehogy nem passzol azzal, hogy innen 4-kor indulunk! Alig telik el fél óra, változik a helyzet: 6:10-kor indulunk, 5 körül érkezik ide a gép. No ez aztán érdekes, eszerint még el sem indult Ferihegyről, akkor hogyan mondhatták, hogy 2 órás késéssel, de elindult már??? Többen összegyűlünk magyarok, mindenki szitkozódik, bocsánatos bűn, hogy a túróba fogunk eltölteni itt 7 órát?? Sok a kisgyerekes család, az egyikkel összehoz a sors, két 9 éves és egy 14 hónapos – még ő bírja a legjobban, egyszerűen alszikJ Mi is megpróbálunk éjfél körül picit szundítani, de annyira kényelmetlenek a székek, hogy nem lehet. Még kinn vagyunk, legalább engednének be, de arra várni kell. A leggyerekebb gyerekség is kijön belőlem, ugróiskolázom a 9 évesekkel, jókat beszélgetünk, lassan a család egész történetét megismerjük. Hogyan hogyan nem, de eltelt a 7 óra, és 5-kor valóban megérkezett a gép, nem szaporítom a szót, felszálltunk, hazaértünk, soha ennyit gépen nem aludtam, szinte csak apró ébrenléteim voltak. Szépen leszálltunk, Gergő hazahozott bennünket, én nem sokkal később az ágyikómat választottam és aludtam egy jót.
De előtte az első út ide, a géphez vezetett, strat – belépés, MSN- hátha van benn valaki, voltJ És este már itt voltam, veletek újra, ezt a levelet vasárnap délután kezdtem írni, most kedd este, egészen jó, nem?
Remélem nem voltam unalmas, ha igen, bocsássatok meg!
---------
néhány kifejezls - pl. "futár" - arra utal, hogy ezt az írást eredetileg egy on-line stratégiai játék során megismert barátaimnak írtam.
